Nemrég olvastam Leff Másállapot című könyvét és volt egy mondat, ami nagyon
megmaradt bennem. Arról szólt, hogy a múlt árnyai ott kísértenek a gyerekszobában.
De mik is ezek az árnyak, mit akarnak tőlünk és mit kezdjünk velük? És mi közük
van a kötődési mintáinkhoz?
Nagyon sok mindenről beszélünk a gyermekvárás kapcsán. Számos tanfolyamot
találhatunk, ahol felkészülhetünk a babagondozásra, a szülésre, a szoptatásra. Talán
még arról is hallunk, hogy lelkileg milyen nehéz az első időszak, amikor még teljesen
bizonytalanok vagyunk az új szerepünkben és ebben a bizonytalanságban kell
felelősséget vállalnunk és életben tartanunk egy újszülöttet.
De van valami, amiről keveset beszélünk és mégis nagyon meghatározó abban, hogy
hogyan is éljük meg ezt az első időszakot. Ez pedig az, hogy soha máskor nem
ennyire hozzáférhető a számunkra a saját csecsemő énünk és az ő tapasztalatai. A
babával megélt közelség, a baba által kifejezett intenzív érzelmek mind olyan
kulcsingerekként hatnak ránk, amelyek visszarepítenek minket a múltba. És mivel a
szavak előtti világban járunk, elképzelhető, hogy felnőttként sem igazán találunk
szavakat a megéléseinkre.
Ha csecsemő énünk tapasztalta alapvetően a ráhangolódás volt, akkor lehetőséget
kapunk arra, hogy ismét átélhessük és töltődjünk ebben a szimbiotikus közelségben.
Ha azonban valamilyen oknál fogva sérült ez az összehangolódás, akkor lehet, hogy
a gyerekünk által megélt erőteljes érzelmek minket is elárasztanak, mert saját régi
kétségbeesésünkre emlékeztetnek, amikor nem jött megnyugvás. Lehet, hogy nem is
értjük, hogy mi a baj, csupán annyit veszünk észre, hogy megmagyarázhatatlan
módon szorongunk vagy tehetetlennek érezzük magunkat.
Tovább nehezítheti a helyzetet, hogy sokszor a környezet, ha el is fogadja, hogy a
babával való együttlét nem egy rózsaszín ködös időszak, a segítségnyújtás praktikus
szintre korlátozódik: miket kell enni, hogyan kell aludni. És persze ezek is iszonyú
fontosak, mert teljesen kimerülten nem lehet se a saját, se más érzelmeit szabályozni.
Viszont jó lenne, ha az is bekerülne a gondolkodásba, hogy a látható szinten túl az
anya-gyerek kapcsolat egy kötődési kapcsolat, amiben a kötődési sérüléseink mentén
el lehet akadni és ebben is jó lenne segítséget kapni.
Szerencsére vannak már olyan gyereknevelési irányzatok, amelyek foglalkoznak a
kötődéssel. Ezek közül a kötődő nevelés viszont mintha szintén csak a praktikus
szintig jutna el. Kicsit kisarkítva, kipipálandó feladatokat ad, hogy ha hordozunk,
szoptatunk és együtt alszunk a gyerekkel, akkor biztonságos lesz a kötődés. A
testközelség biztosítása persze fontos dolog, de ezeket úgy is lehet csinálni, hogy
közben egyáltalán nem vagyunk ráhangolva a gyerekre.
A biztonságos kötődés egy sokkal komplexebb dolog, amelyet a másik érzelmi
állapotának az olvasása és az arra való válaszkész reagálás alapoz meg. Ha így
gondolkodunk a kötődésről, akkor sokkal több támpontot kaphatunk a kapcsolódó
vagy pedig a reflektív nevelés irányzatától.A kapcsolódó nevelés egy kicsit eszköz
centrikusabb, ezeket az eszközöket azonban a gyermek és a szülő érzelmi
szükségleteinek az ismeretére alapozza. A reflektív nevelés pedig a kötődés és
mentalizációs elméletre alapozva inkább egy szemléletmódot igyekszik átadni, hogy
megértsük, hogy mi zajlik a gyermek fejében és a saját fejünkben és ezáltal segíti a
kapcsolati szabályozást.
Ha azt sejtjük, hogy a mi korai kapcsolódásaink nem voltak zökkenőmentesek, akkor
érdemes lehet ezzel már a várandósság idején foglalkozni. És itt nem kell rögtön
valamilyen kötődési traumára, elhanyagolásra gondolnunk. Az is okozhat
nehézségeket, ha szüleink valamilyen krízist (pl.gyászt) éltek át, amikor még
csecsemők voltunk és ez átmenetileg akadályozta őket a ránk hangolódásban.
Az anya-magzat kapcsolatanalízis segítségével a gyermekünkkel való kapcsolódás
már a várandósság alatt megalapozható. Ez az imaginatív eljáráson alapuló módszer
hozzásegíthet minket ahhoz, hogy a korai kapcsolati sérüléseinket feldolgozzuk és ne
ezeket vetítsük rá a gyerekünkkel való kapcsolatra, hanem elkezdjük ténylegesen
megismerni őt és rá reagáljunk.
A múlt kísértetei nem azért jönnek, hogy halálra rémítsenek minket. Bár az első
reakciónk lehet, hogy ez lesz. Ha megbarátkozunk a létezésükkel és nem akarunk
mindenáron megszabadulni tőlük, akkor egy olyan kaput nyithatnak ki a mélyebb
önismeret és személyes fejlődés felé, ami csak ritkán nyílik meg: lehetőséget kapunk
a magunkban hordozott kötődési minták megváltoztatására.