A pszichiátriai osztályos nagycsoportok visszatérő témája, hogy ha valamilyen testi
bajjal kerülsz kórházba, akkor a környezeted széles körű együttérzésére számíthatsz,
ellenben ha mentális gondok miatt történik ugyanez, akkor inkább távolságtartás és
megvető tekintetek kísérhetnek. Több mint 10 éve vagyok részese különböző
nagycsoportoknak, dolgoztam pszichiátrián, pszichoterápiás részlegen, vidéken és a
fővárosban egyaránt és sajnos ez a kép nem igazán változik, ami azt jelzi, hogy elég
sok dolgunk van a tévhitek lebontásával ezen a téren. Ha esetleg nem lennél ismerős
ezzel a fogalommal, a nagycsoport egy olyan terápiás tér, ahol az osztály minden
dolgozója részt vesz, páciensek és kezelők az együttműködésükre reflektálnak, az
együttélés közös kereteit teremtik meg.
Azért szerencsére pozitív tapasztalatok is akadnak, egy egyetemi tanácsadóban a
pszichológusként hosszú várólistával dolgoztunk és a kollégiumban egymásnak adták
az elérhetőségünket, ami azt jelezte nekünk, hogy ebben a korosztályban már nem
számít cikinek pszichológushoz járni. Na de a pszichiátria az azért egészen más
megítélés alá esett közöttük is. Amikor a tanácsadóban pszichiátriai ellátást
javasoltam, ami nem volt annyira ritka, mint gondolnánk, általában igencsak ijedt
tekintetekkel találkoztam. De miért övezi ilyen stigmatizáció a pszichiátriai ellátást?
Az első ok, amit kiemelnék, hogy megdöbbentően keveset tudunk a pszichiátriai
osztályokról és amit nem ismerünk, attól gyakran félünk is. Sokan még mindig a zárt
osztállyal azonosítják: ahová zömmel a realitásészlelés zavarával küzdő pszichotikus
betegek és szuicid szempontból akutan veszélyeztetett páciensek kerülnek be. És
persze zavart idős páciensek, akiknek az ellátása annyira nem megoldott, hogy a
pszichiátriai osztályokra belépve az lehet a benyomásunk, hogy eltévedtünk és egy
idősotthonba keveredtünk. Pedig a pszichiátriai ellátás célcsoportja, nem beszélve a
pszichoterápiás osztályos ellátásról, ettől sokkal tágabb. Szorongásos és depresszív
zavaroktól elindulva a kényszeres zavaron át egészen a személyiségzavarokig
egészen széles az a paletta, ami miatt átmenetileg kórházi ellátásra is szükség lehet.
Egy másik ok lehet az elkerülésre, hogy gyakran félünk a saját érzelmi és mentális
mélységeinktől, mivel társadalmilag az érzelmek elkerülésére vagyunk szocializálva.
Egy mentális gondokkal küzdő ember, legyen depressziós, szuicid krízisben lévő
vagy traumák miatti személyiségproblémákkal küzdő, szembesít minket az emberi
szenvedéssel. Amiben akár osztozhatnánk is, hiszen a szenvedés univerzális emberi
élmény, fájdalmas érzései és életkrízisei mindannyiunknak vannak, akár küzdünk
mentális zavarral, akár nem. A mentális betegséggel küzdők sokszor olyan dolgokat
hordoznak el, amikkel a többség nem akar szembenézni. Rámutatnak arra, hogy
milyen komoly problémák vannak jelen társadalmi szinten (pl.családon belüli
traumák, szegénység mentális állapotra kifejtett hatása). Ahogy a családterápiában az
index páciensek (tünethordozók), akik a családban lévő patológiákat hordozzák el
egyszemélyben, miközben a többiek megőrizhetik a funkcionalitásukat, a mentális
zavarokban szenvedők a társadalmi szinten jelen lévő patológiákat cipelik a vállukon.
A stigmatizáció csökkentésében szerintem első lépésként fontos, hogy
szembenézzünk a fent említett társadalmi, családon belüli problémákkal, ahelyett,
hogy szőnyeg alá sepernénk őket. Ahogy a családterápiában is fontos, hogy
kimondódjon az, hogy nem a tünethordozó a felelős egyedül a problémákért, hanem
azok létrejöttében közös felelősségünk van. Ebbe az irányba az utóbbi időben számos
alulról jövő kezdeményezés mutat. Második lépésként pedig fontos lehet, hogy
sikerüljön találkoznunk a saját sebezhető részeinkkel, mert akkor mások
szenvedéséhez is jobban fogunk tudni kapcsolódni. Azt gondolom, hogy ezen a téren
azért bőven akad még teendőnk, de a pszichoterápia elfogadottabbá válása egy fontos
mérföldkő ezen az úton.