Egy el nem játszott történet, ami akár el is játszódhatott volna
Ádám álmatlanul forgolódik az ágyában, gondolatai egyre a holnapi dráma körül forognak. Már a vége felé közeledik a csoport és ő még nem hozott saját játékot. Ha most elszalasztja a lehetőséget, akkor már késő lesz, lemarad. Úgy van ezzel is, mint oly sok dologgal mostanában az életében, vár a megfelelő alkalomra, de ez az alkalom aztán sosem jön el. És ő pedig ott marad egyedül, magányosan egy elszalasztott lehetőséggel. De ebbe inkább nem is akart mélyebben belegondolni, mert úgy érezte, hogy ha közelebb megy ehhez a gondolathoz, valami nehéz súly telepszik a mellkasára.
Szóval visszaterelte gyorsan a gondolatait a dráma felé. Hogy is alakult ez így, hogy még nem játszott? Tulajdonképpen minden alkalommal lett volna témája és már többször érezte, hogy indul a keze, hogy behúzza a székét a kör közepe felé, hogy játékra jelentkezzen, hogy ő is belépjen a beavatottak közé, de aztán valami mindig megállította. Mindig odafurakodott egy gúnyos gondolat, hogy mit is gondol ő magáról, majd pont az ő témáját fogják választani a többiek, mikor másoknak olyan súlyos témái vannak. Őt semmilyen komolyabb trauma nem érte, hogy jön ő ahhoz, hogy elvegye a lehetőséget olyanoktól, akiknek tényleg szüksége van a segítségre, akiknek a témája tényleg fontos. Így hát várt és várt. Végül belefáradt a gondolkodásba és elnyomta az álom.
Ezekkel a vívódásokkal érkezett a csoportra. A nyitókörben, amikor mindenki egymás után megosztotta, hogy mi minden történt vele az előző csoport óta, azt vette észre, hogy egyre nagyobb szomorúság lesz úrrá rajta. Belegondolt, hogy már nem sokáig lesznek így együtt, pedig milyen jó volt, hogy már egy éve kísérték és támogatták egymást. Olyanná váltak, mint egy család, vagyis mint amilyennek egy családnak lennie kellene, ahol ki lehet mondani azt is, ami nehéz. Neki ez újdonság volt, nem igazán volt ilyenben része korábban.
Amikor rá került a sor, úgy döntött, hogy végre elkezd beszélni a szorongásairól, hogy mennyire szeretné megmutatni magát a csoport előtt és közben pedig mennyire fél, hogy nem választják, hogy egyedül marad. Önfeltárásához a csoport is kapcsolódni kezdett, többen hasonló érzésekről számoltak be és sok bátorítást kapott. Ezekkel a háta mögött aztán egy nagy ugrást tett az ismeretlenbe és játékra jelentkezett a nyitókörben megfogalmazott témával. Ahogy egyre több támogató kezet érzett a hátán, szorongása úgy kezdett el fokozatosan oldódni.
A vezetővel lassan elkezdték kibontani ezt az egyedüllét érzést, egyre több emlék és szituáció kezdett el kavarogni benne, ahol ugyanezt érezte, csak még nem fogalmazódott meg benne ilyen tisztán. A legélesebben egy néhány évvel ezelőtti buli képe jelent meg előtte, ahová egy barátja unszolására ment el és ahol annyira elveszettnek érezte magát. Így ebből a jelenetből indulnak el.
Felkerülnek a színpadra a fontos kellékek és szereplők. A kanapé, ahol egész este gubbasztott és ahol arra várt, hogy a sok ismeretlen ember őt is bevonja a társalgásba, de senki nem ment oda. A pia, amiből aznap este túl sokat ivott, hogy ezt a szorongató magányt ne kelljen éreznie. A sok ismeretlen ember, akik nem vették észre és a barátja, aki már a buli elején lelépett és egyedül hagyta. Végül felkerül a magány érzése is, aki a mellkasára telepszik, a mellkasát szorítja és a fülébe suttogja, hogy senkinek nem számítasz.
A magány érzésével párbeszédbe elegyedve eljut egy gyerekkori jelenetig. Megjelenik a kanapé, ahol egész este gubbasztott és arra várt, hogy szülei végre abbahagyják a mulatozást és végre vele is foglalkozzanak. A pia, amiből aznap este a szülei túl sokat ittak. A sok ismeretlen ember, akiknek nem tűnt fel, hogy nem oké, hogy egy gyereket ilyen helyzetbe hoznak. És a szülei, akik a buli elején leléptek és egyedül hagyták. A magány szorongató érzése mellett pedig éledni kezd a harag is és egyre nagyobb teret követel magának.
De végül megjelenik a csoport is, ami gondoskodóan körbeveszi, ahol végre úgy érezheti, hogy meglátják, hogy ő is számít. Ez a gondoskodó jelenlét, mint egy puha takaró, a hátára kerül és elkíséri mindenhová, feloldva a magány keltette érzeteket.