Amikor terápiára jelentkezünk, általában azzal a tudatos szándékkal érkezünk, hogy szeretnénk valamiben változni, legyen szó egy tünetről, egy problémás helyzet kezeléséről vagy személyiségműködésünkről. Ahogy elindul a folyamat, azonban azt tapasztalhatjuk, hogy nem olyan egyszerű régóta berögzött viselkedésmintáinkból, működésmódjainkból kilépni.
Ha nem vagyunk tisztában vele, hogy milyen nehézségek leselkednek ránk ezen az úton, akkor fennáll a veszélye, hogy akár idő előtt feladjuk és kilépünk a terápiából. Mindezt elkerülendő, szeretnék néhány támpontot nyújtani ahhoz, hogy miért is olyan nehéz a változás és mit tehetünk akkor, amikor éppen nehéznek érezzük a terápiát.
Csak egy tünet?
Amikor egy tünetet szeretnénk megváltoztatni, számolnunk kell azzal, hogy a tünet nem véletlenül alakult ki. Amikor valamilyen számunkra kezelhetetlen helyzetbe kerülünk, vagyis kibillenünk az egyensúlyi állapotunkból, akkor a pszichénk egy tünet létrehozásával próbál újra egyensúlyba kerülni.
Ezekben a helyzetekben, bár a tünet sok szenvedést okoz nekünk, személyiségünk működéséhez mégis szükségünk lesz rá. Ezért van az, hogy amikor csak egy tünetet akarunk megváltoztatni, még ha sikerül is, hosszú távon nem oldódnak meg a gondjaink, a tünet visszatérhet vagy új tünet alakulhat ki.
Ellenben, ha sikerül azon dolgozni, hogy mi magunk ellenállóbbá váljunk a nehéz helyzet kezelésében, akkor az hosszú távú megoldást hozhat, személyiségünk éréséhez vezethet. Nézzük meg ezt egy esetpéldán keresztül!
Nóra házassága válságba került, az utóbbi időben férje új munkája miatt egyre többet volt távol, Nóra pedig egyre inkább elhanyagolva érezte magát, de nem igazán tudott hangot adni elégedetlenségének. Egy idő után azt vette észre magán, hogy egyre többször szorong azokban a helyzetekben, amikor egyedül kell valahová utaznia. Egy ilyen alkalommal kifejezetten erős szorongásos rohamot, pánikrohamot élt át. Ezt követően már egyáltalán nem mert egyedül utazni, még a munkahelyére is férje kíséretében ment, aki biztonságot jelentett a számára. Ez a helyzet érthető módon eléggé megterhelte a kapcsolatukat.
Ebben a példában láthatjuk, hogy Nóra a kapcsolati igényeit nem tudta kifejezni, ebben úgymond a tünet segített neki, hiszen ezáltal elérhetővé vált ismét a férje közelsége. Bár szenvedett a szorongástól, de nem talált más utat a párkapcsolati konfliktus feloldására. Ebből a helyzetből a kiutat nem az jelenti, hogy ha megszüntetjük magát a tünetet, hanem ha Nóra megtanulja, hogy hogyan fejezze ki közelség iránti igényeit.
A biztonságos rossz
A változással szembeni ellenállásunk egy másik oka lehet, hogy bármennyire is szenvedünk egy adott helyzettől, annak az ismerőssége mégis biztonságot nyújthat a számunkra. Míg a változással az ismeretlenbe érkezünk, ahol kevés támpontot találunk.
Amikor szociális szorongásunk miatt elkerültük a kapcsolati helyzeteket, akkor a szorongás oldódásával sok olyan társas helyzetbe kerülhetünk, ahol nem mozgunk otthonosan. Szembesülhetünk azzal, hogy olyan új kapcsolati készségeket is ki kell fejlesztetünk, amire az elkerülés miatt korábban nem nyílt lehetőségünk.
Amikor a környezet ellenáll
Időnként a változás a környezetünknek nem tetszik, értetlenül állnak előtte, hiszem megbomlik a korábban megszokott egyensúly. Például ha a családunk hozzászokott ahhoz, hogy mi mindig mindent elfogadunk és nem képviseljük az érdekeinket, akkor esetleg mindent megpróbálnak, hogy a régi viselkedésmintákba szorítsanak bennünket vissza.
Ha ilyen esetben megijedünk a kapcsolat elvesztésétől, fennáll a veszélye, hogy lemondunk ismét az igényeinkről. Ilyenkor az elhagyatottsággal kapcsolatos félelmekkel is dolgozni kell ahhoz, hogy tovább tudjunk haladni.
A terápián fájdalmas érzések bukkanhatnak fel
Fontos beszélnünk arról is, hogy a terápia néha bizony fájdalmas is lehet. Amikor megpróbálunk közelebb kerülni régen eltemetett kellemetlen érzésekhez, akkor bekapcsolhatnak személyiségünk természetes védekező mechanizmusai.
A nehéz érzések elleni védekezés megnyilvánulhat abban, hogy csökkenni kezd a terápiával kapcsolatos motivációnk, késni kezdünk az ülésekről, esetleg fontos érzelmi történéseket “elfelejtünk” megemlíteni a terapeutánknak.
Amikor a terápiás közelség nehéz
Amikor terápiába járunk, a terapeutával való közelség számos nehéz érzést aktiválhat bennünk, amelyeket korábban még a szüleinkkel való kapcsolatban éltünk meg. Néha ezt annyira nehéz lehet elviselni, hogy legszívesebben abbahagynánk az egészet.
Linda párkapcsolatban való elköteleződés nehézségei miatt keresett fel egy férfi terapeutát. Az volt a problémája, hogy amint komolyabbra fordultak volna a dolgok a párkapcsolatában, mindig talált valami kivetnivalót a partnerében és kilépett a kapcsolatból, emiatt nem is került igazán közel senkihez. Egy ideje már járt terápiába, amikor elkezdett egyre fontosabbá válni számára a terapeuta és ezzel párhuzamosan elkezdett azon aggódni, hogy mi van, hogy ha valami miatt elveszíti őt. Már a terápiából való kilépést fontolgatta, mikor végül megosztott érzéseit a terapeutával, aki megértően reagált és közösen megvizsgálták elvesztéstől való félelmének gyökereit. Olyan régi élmények kezdtek körvonalazódni, amelyek érthetőbbé tették Linda elsőre irracionálisnak tűnő félelmét. Eszébe jutott, hogy mennyire megviselte, amikor szülei válását követően apja elköltözött, akihez nagyon közel állt. Azóta már rendeződött a kapcsolatuk, de ez az élmény azóta is meghatározza a férfiakkal való kapcsolatát.
Mit tehetünk, ha azt tapasztaljuk, hogy ellenérzéseink vannak a terápiával kapcsolatban?
Először is legyünk elfogadóak magunkkal, valamilyen mértékben ezek mindenkinél előfordulnak, aki belevág egy ilyen folyamatba, a változás nem könnyű.
Fogalmazzuk meg, először magunkban, hogy mi is zavar minket pontosan, mi játszódik le bennünk.
Majd osszuk meg az érzéseinket a terapeutánkkal, hogy közösen a félelmeink mögé tudjunk nézni. Ezt néha nagyon nehéznek érezhetjük, de ahogy a fenti példában is láttuk, sokszor hatalmas előrelépéseket hozhat.