A trauma, amire nincsenek szavak

Az utóbbi időben sok perinatális, szülés körüli témákkal foglalkozó előadásra és konferenciára jutottam el. Volt egy előadás, amit egy kranioszakrális terápiával foglalkozó szakember, John Wilks tartott. A kranioszakrális terápiában, ahogy a neve alapján gondolhatnánk, semmi spirituális dolog nincsen, ez egy olyan, a test kötőszöveti rendszerével foglalkozó módszer, ami többek között segít szülés körüli traumák gyógyításában is.

Szóval tőle hallottam először arról, hogy egészen a közelmúltig, még pár évtizeddel ezelőttig előfordultak olyan helyzetek, amikor csecsemőket megműtöttek érzéstelenítés nélkül, mondván, hogy úgysem emlékeznek erre. Az, hogy ez nem így van, Wilks a saját bőrén keresztül tapasztalta, aki később felnőttként trauma tünetekkel nézett szembe a történtek miatt.

Hogyan emlékezünk a korai traumára?

De vajon miért gondolták azt, hogy a beszéd kialakulása előtti dolgokra nem emlékszünk? Feltehetően azért, mert ebből az időszakból nincsenek tudatos emlékeink. De az emlékezet kutatása mára már odáig jutott, hogy tudjuk, hogy nem csak tudatos emlékek léteznek. Amit sokszor tudattalannak nevezünk, annak egy része nem más, mint a korai tapasztalatunk lenyomata, ami igenis tárolódik az idegrendszerben, csak máshogy.

Ezek az emlékek a kéreg alatti területeken raktározódnak el, főként töredezett érzékszervi benyomásokat találunk itt. Tudatosan nem tudjuk előhívni őket, de ha belekerülünk egy olyan helyzetbe, ami az eredetihez hasonló, akkor automatikusan előhívódnak, anélkül, hogy tudnánk, hogy most éppen emlékezünk.

Egy példa: az alvástréning hatásai

Nézzünk egy példát! Tegyük fel, hogy csecsemőként alvástréningeztek a szüleid, ami azt jelenti, hogy éjszakánként nem vettek fel, ha sírtál, mert mondjuk azt mondták nekik (sajnos ez régen elterjedt volt), hogy így fogsz megtanulni önállóan aludni. Azt nem tanultad meg, hogy ne ébredj, azt viszont igen, hogy amikor intenzív érzelmeket élsz át, akkor nincs segítség, fölösleges is jelezni.

Ez a tanult tehetetlenség aztán átszivárog a későbbi kapcsolatokba is, ha valamilyen nehézséggel találkozol vagy testi tüneteid vannak, akkor nem kérsz segítséget, mert úgy éled meg, hogy egyedül vagy a világon, mindenkitől távol. Esetleg felnőttként is alvászavarral küzdesz, mert a sötétség automatikusan bekapcsolja benned, hogy nem vagy biztonságban és megemelkedett kortizol szint mellett nehéz elaludni.

Terápiás következmények

Ha el is mész pszichológushoz, nem mondod el neki, ha valami nehéz érzésben vagy, nem támaszkodsz rá, hisz úgysem fog segíteni, inkább már csak arról számolsz be, hogy hogyan oldottad meg a helyzetet egyedül.

És mindezt úgy éled meg, hogy a jelenlegi világod szereplői elérhetetlenek, pedig lehet, hogy lenne olyan, aki segít, de ezt nehéz észrevenni, mert ilyenkor a múltba csúszol vissza és azzá a csecsemővé válsz, aki hiába kért segítséget.

Nagyon sok ellentétes tapasztalatot kell szerezni ahhoz, hogy ez a mintázat átíródjon az idegrendszeredben és nem csak terápiás tapasztalatokról van szó. Ha valaki ilyesmivel küzd, akkor sokszor szoktam neki olyan feladatokat adni, hogy kezdjen el segítséget kérni a környezetétől mindenféle dologban (persze csak miután meggyőződtem a beszámolók alapján, hogy ők potenciálisan elérhetőek), hogy minél többször át tudja élni azt az érzést, hogy nincs egyedül a nehéz érzésekkel. Hiszen a terápiás órán hetente egyszer találkozunk és közben nem mindegy, hogy a kinti életében mi történik.

Ha kíváncsi vagy, hogy mit tesz a gyerekkori trauma az idegrendszerrel és ennek milyen hatása van a felnőtt életedre, érzelmi működésedre és kapcsolataidra illetve gyakorlati lépéseket is tennél az érzelmi biztonságod felé, akkor a Vissza a jelenbe e-book neked szól.